Az orvoslás csődje!

1.

Nagyon sokatmondó szó a "kórház", melyet az egészségügyi intézményeink megnevezésére használunk, ahol az orvosok igyekeznek meggyógyítani a beteg embereket. A "kór háza" szó egyértelműen a betegségnek, mint tünetnek a hangsúlyozására utal, ékesen elmondva, mi található az épületben. A baj orvoslása tehát a betegségről szól, nem a gyógyulásról és az egészségrõl, hiszen akkor egészségháznak neveznénk.
Az orvosok feladata a kezük közé kerülõ emberek vélt vagy valós betegségeinek, rendellenes testi és lelki funkcióinak diagnosztizálása (elnevezzük a betegséget), majd kezelése, befolyásolása egy olyan irányba, hogy a betegség, mint tünet megszüntetésre kerüljön. A hangsúly a betegség elpusztításán, leküzdésén van, nem a beteg ember meggyógyításán, egészségének helyreállításán. A beteg csupán hordozója a betegségnek, melynek oka van, és amelyet fel kell deríteni és meg kell semmisíteni.
A beteg embernek, mint élõ organizmusnak egyik része, tulajdonsága a betegség, mely fontos üzenetet, jelentést hordoz az õ számára. Tehát a harc végsõsoron az ember ellen is folyik. Ha elöljük, elfolytjuk a vészjelzést, az felér azzal, mikor az autóm műszerfalán a villogó piros lámpának elvágom a drótját (tüneti kezelés). Ha nincs jelzés, nincs baj, mehetünk tovább. Ugye milyen korlátolt ez a hozzáállás? És ezzel a megközelítéssel az orvostudomány puszta tárggyá degradálja az embert, szabadon kisérletezve vele, fõként a gyógyszerek adagolásával, illetve a sebészeti beavatkozások révén.

2.

A gyógyszerezés lényege: a betegségre vagy beteg szervre nézve pusztító hatású anyag bejuttatása a szervezetbe, a kémiai úton történõ (mikroszintű) hadviselés. A sebészet lényege: a betegség, a beteg szerv kivágása, kiégetése, szétzúzása, eltávolítása, megsemmisítése durva (makroszintű) fizikai beavatkozással, esetleg pótalkatrészek beépítése a hiányzó vagy eltávolított szervek helyére. Mindkét esetben a betegnek, mint háborús frontnak és felvonulási hadszíntérnek kell elszenvednie az összecsapást, annak összes következményével (fájdalom, mellékhatás, munkaképtelenség, ágyhozkötöttség, kiszolgáltatottság, megnyomorodás, halál) együtt.
Ebben a küzdelemben az orvostudomány, mint vallásos és misztikus, materialista mágiát alkalmazó csoportosulás egy olyan hadsereg, melynek jóságos papjai, katonái az orvosok, gyógyszerkutatók, biológusok és ápolók, az ellenség pedig az ezerarcú, alattomosan támadó betegség, egy nehezen megfogható és rossznak definiált természeti jelenség. Az orvoshadsereg gyakorlatilag minden eszközt bevethetõnek tart, annak ellenére, hogy elméletileg hangsúlyozza a betegek, vagyis a front egészséges állapotának fontosságát. Az emberkisérletek látszólagos szabályozása hivatott elkendőzni azt a tényt, hogy a harceszközök hatékonysága igazából csak a bevetésen, a harctéri alkalmazásukkor bizonyosodik be, derül ki ténylegesen.
Az orvostudomány kizárólagos jogot követel magának a küzdelem lebonyolításához. Érdekes tény, hogy hazánkban törvény mondja ki a gyógyítás monopóliumát, melyet csak az orvostársadalom orvosi egyetemeken beavatott tagjai végezhetnek legálisan. Csak orvos gyógyíthat, mindenki más sarlatán és tevékenysége büntetendő, üldözendő. Ennek sok oka van, a tényleges sarlatánok károkozásától kezdve a pénzügyi vonatkozásokig és a hatalmi igény érvényesítéséig.
Ebben hűen követik az egyes vallások azon dogmáit, miszerint csodát csak az Isten és az ő angyalai, prófétái tehetnek, tehettek egykor régen, illetve manapság már nem tesznek, csak a Sátán dolgozik az emberek megtévesztése céljából. Így lesznek az Istennek állított vallások a Sátán képviselői és támogatói idővel. És így lesz az orvostudomány a betegség fő támogatója azzal, hogy a beavatkozásaival megzavarja a természet működését, mellékhatásokat idéz elő és mégtöbb fájdalmat és betegséget teremt, s ezzel biztos munkát magának.
Bár nem ide tartozik, mégis megemlítem, hogy a nagy vallások szerint csodák nincsenek (a tudomány szerint sem!) és az Istennek ma nincsenek prófétái, küldöttei a Földön, csak régen voltak. Az iszlámhitű araboknál az a hivatalos álláspont, hogy Mohamed volt az utolsó próféta és azóta az Isten nem küldött senkit és nem is fog, tehát aki prófétál, az a Sátán küldötte és el kell pusztítani. Ha Jézus ma megjelenne, és csodákat tenne, a keresztény egyházak ugyanúgy kőkemények üldöznék, mint a gonosz emberét. Várják ugyan az eljövetelét, de az nem most lesz, és nem holnap, és ezer év múlva is azt fogják mondani, hogy nem most lesz... tehát soha!

3.

De térjünk vissza a lényegre: a betegség lefolyására. Mi történik akkor, ha a testemben megbetegszik egy sejt, és mondjuk rákos lesz? Mint ahogy lelki- vagy testibeteg lesz egy ember a társadalomban, bizonyos destruktív hatások elszenvedése esetén?
A szervezetem immunrendszere folyamatosan figyeli és felügyeli a belsõ folyamatokat. A fehérvérsejtek ellenőrzik a sejtek rendes működését, mint a rendőrök. A falósejteket (katonaság) a csatákban veti be a szervezet, akik felfalják a beteg, halott sejteket és az idegen betolakodókat, egyszóval mindenkit, aki nem tudja a belső jelszót, amivel igazolhatná a kilétét, a szervezethez való legális tartozását. A sejtek igazolványa tartalmazza azok aktuális működési állapotának jellemzőit is.
A rákos sejt, mint a test holografikus vezérlése alól kikerült élőlény a központi irányítás elvesztése esetén átáll az önző és öncélú, őssejt-típusú működésre (tartalékvezérlés), a differenciálatlan és szabályozatlan osztódásra és zabálásra. Egoista lesz, anarchista a szervezetben, a társadalomban. Csak magának él és csak magáért él. Van érvényes igazolványa, amíg el nem veszti vagy el nem vesszük tőle pl. gyógyszerekkel, ezért megússza a rendőri ellenőrzést. Viszont belsőellenségként gyengíti a rendszert, elszívva annak erőforrásait és beszennyezve környezetét salakanyagokkal. Továbbá más sejteket is lázadásra csábíthat és az osztódása során rengeteg utódot szül, akik követik a példáját. A következmény katasztrófális és az egész rendszer halálához, pusztulásához vezet, amennyiben nem sikerül megfékezni és megsemmisíteni vagy visszakényszeríteni az engedelmességre. Ezt lehet a szervezet belső védelmirendszerének serkentésével vagy külső kémiai és sebészeti beavatkozásokkal elvégezni.

4.

A fenti hasonlatban az orvosok az immunrendszer sejtjei. Most nézzük a rákos sejt szemszögébõl a dolgokat. Azért lettem rákos sejt, mert a szervezet nem gondoskodott rólam megfelelően, nem vigyázott rám, tehát valamilyen károsodás, deformáció (a rugalmasságomat meghaladó mértékű torzió) ért engem. Ez lehet belső vezérlési-hiba, tápanyaghiány vagy külső támadás eredménye. A lényeg: megszakadt az összeköttetésem a központi irányítással és ezért kényszerűségbõl átálltam a vészhelyzeti tervre, az őssejt típusú életvitelre. Kiléptem a rendszerből, bár benne vagyok és belőle élek, élősködöm.
Ekkor két lehetőségem van. Vagy felfedem magam az orvosok, javítósejtek előtt vagy nem. Ha felfedem magam, újra csak két lehetőségem van. Vagy kijavítanak vagy elpusztítanak, mint veszélyforrást, idegent. A szervezet általában ez utóbbit szokta tenni, mint a rabszolgatartó társadalmak általában, hisz a rabszolga élete és munkája olcsó és könnyű helyettesíteni, a kiesését pótolni. A szervezet ezért elpusztítja a beteg sejteket és újakat csinál a helyükbe. Nekem, mint sejtnek ez nem jó, egocentrikusan szemlélve a fennmaradásom szempontjából. Nem jó egy rabszolgának a szökése után megadnia magát, ha tudja, hogy tettéért halálbüntetést kap. Tehát marad az illegalitás és a gerillaharc.
Makro szinten a kórházak és orvosok hasonló helyzetben vannak. Ha egy ember beteg, meggyógyítják vagy szeparálják. Az orvostól, rendelőből a beteg vagy kórházba, szanatóriumba vagy diliházba, esetleg temetőbe kerül. Egyik sem jó az ember számára. A kórházban ráadásul sok beteg van összezárva és ezek kölcsönösen megbetegítik egymást. Mind fizikailag a fertőzőbetegségekkel (hiába a fertőtlenítés és szeparáció), mind információsan a holografikus kényszerterek közti átíródással és a beszélgetésekkel, a szenvedés és betegség látványával, tudatával (betegtársak a kórteremben egymás közt).

5.

A kórház sok esetben nagyon rossz hely egy beteg ember számára. Ilyenek az enyhébb betegséggel küszködők, a krónikusok, a lelkibetegek, a gyengeimmunrendszerűek, a szülő nők, a gyerekek és mindazok, akiket pihenéssel vagy lágy, természetgyógyászati módszerekkel is meg lehetne gyógyítani, helyreállítani. Amikor ezt az emberek felismerik, pláne drága lesz az orvosi kezelés költsége, eljön az orvoslás csődje.
A beteg kénytelen álcázni magát az orvosok elõtt, nem fordulhat hozzájuk, mert akkor még nagyobb bajba kerülne, mint amilyenben van. Ezért sok ember nem megy orvoshoz ha kisebb betegsége van. Vagy maga kúrálja önmagát vagy csak akkor fordul orvoshoz ha nagyon súlyossá, fájdalmassá válik a probléma. Illetve csodára vár, imádkozik, sarlatánhoz megy, varázsol, áldozatot mutat be, stb. És mindezzel csak nehezíti a maga és az orvosok dolgát és növeli a szenvedést a maga és mások számára.
Súlyos betegként pedig pontosan azért nem jó bekerülni egy kórházba, mert ott egyedül vagy, kiszakítva a környezetedből és kiszolgáltatva az orvosoknak, ápolóknak (idegen embereknek). És kitéve az ottani betegségeknek, orvosi műhibáknak, stb. Igaz, hogy egy kórházban hatékony beavatkozó és figyelõ rendszerek működnek, mint a műtő, röntgen, intenzív-osztály, stb. és vészhelyzetben a szakorvosok hatékonyan tudnak fellépni, csakhogy ez egyedül az orvosoknak kényelmes, a betegnek nem.

6.

Alternatívaként lehetne talán a gyógyításnak olyan formát adni, hogy egy teljes gyógyító csapat megy ki egy beteghez (vándorgyógyászat) és a helyszínen kezeli őt. Vagy a kórházakat kellene erősen decentralizálni, sok kicsit csinálni kevés nagy helyett. Persze itt is a gazdaságossági szempontok kerülnek mindig előtérbe és nem a betegek érdekei, ami világosan mutatja, hogy mennyit ér a rendszernek egy rabszolga, aki végeredményben pótolható és idővel úgyis lecserélődik (az állam és intézményei viszont maradnak!).
Csoportos, emberi szinten ide tartoznak a fegyveres lázadások, népi ellenállások is, mint rákos daganatok egy olyan ország testében, ahol a sejteket érő tömeges atrocitások és visszaélések előidézik a tömeges lázadást, egész szervek, szervrendszerek megbetegedését, illetve a rákos daganatok keletkezését és elburjánzását. A partizánoknak, ellenállóknak, gerilláknak a puszta életbenmaradásuk érdekében kell a hatalom, a fővezérlés ellen fordulniuk, tehát eleve nem mehetnek orvoshoz vagy nem fordulhatnak a rendőrséghez, a hivatalokhoz ha valami bajuk van. Álcázniuk kell magukat és menekülni, harcolni az immunrendszerrel, végsősoron a katonasággal.
Ahhoz persze nem elég erősek (általában,) hogy elszakadási törekvésbe menjen át a lázadásuk (autonómia) és önálló szervezetet, államot alakíthassanak, sem ahhoz nem elég erősek, hogy megdöntsék a hatalmat, ezért csak nehezítik a rendszer dolgát a létükkel.

7.

Jelenlegi társadalmunkra erősen jellemző, hogy sok a beteg ember és egyre többen lesznek, egyre több, halmozódó tünetegyüttessel. Allergia, tüdőbetegségek, rák, lelkisérülések és akut-tünetek, belgyógyászati-panaszok, stb. Mindenki összeszed az élete során többet is ezek közül, hosszabb-rövidebb időre és hurcolja őket magával, mint megoldatlan testi- és lelkiproblémákat. Ahogyan a társadalmunk is képtelen bizonyos dolgokat kezelni a struktúrális felépítéséből fakadó alkalmatlansága okán. A kérdés, hogy meddig tarthat ez a döglődés, ha javítani már nem tudunk a helyzeten?
Minél több ember esik ki a termelő-csoportból, az aktívan dolgozó rabszolgák közül, annál kevesebb embernek kell eltartania az egyre több beteget és gyereket, öreget. Érdekes, hogy az orvostudomány elősegíti az életkor meghosszabbítását, de nem nő ezzel arányosan az egészséges életkor hossza. Ma tovább élnek az emberek, ami azt jelenti, hogy a betegségekbe később halnak bele. Így tovább tart a gondozásuk és ápolásuk, több erőforrást vonnak el a rendszertől a kitartottak.
Az immunrendszert megtámadó AIDS, mint a társadalombiztosítási-rendszert bénító pénzhiány és szervezési zűrzavar szintén rontja a rendszer hatékonyságát. A gengszter politikusok (rákos idegsejtek), a vezetők elvonják az erőforrásokat a sejtektől, a TB-től, hogy máshol használják fel őket, a rövidtávú terveik érdekében. Ez olyan, mint az erős megterheléskor az oxigénhasználatról átálló erjedéses energiatermelés a sejtekben. Az eredménye a gyors kimerülés (energiahordozók, bányászat, termőföldek kizsarolása!), ami sok hulladék termelődésével is jár (szeméthegyek, mocskos levegõ és víz). A végére a legyengült, kiszipolyozott szervezet képtelen lesz tápanyaghoz jutni és eltakarítani a mocskot, amibe aztán belefullad.

8.

Érdekes válaszreakció a szervezet részéről, hogy külső támadás esetén beveti a katonaságot a területe védelmére. Az immunrendszer önfeláldozó-harcot folytat, hisz az ellenséget felzabáló falósejtek maguk is szétpukkadnak idővel, meghalnak a sok evéstől. Ilyenkor jelenik meg a gennyesedés, a nyirokszervi duzzanat, de ilyen a takony és a slájm is.
A háború legfőbb problémája, hogy jelentős erőforrásokat von el a rendszertől, mivel egy ország mindig a legerősebb, legéletképesebb fiataljait, és egyben a leginkább munkaképes (szaporodóképes) férfi lakosságot küldi a háborúba szenvedni és meghalni. A harc lényege a támadók hatékony kiűzése, megállítása, elszeparálása a szervezettől. Filozófiai szempontból talán okosabb dolog lenne erre az ágyútöltelék munkára az öreg rabszolgákat befogni, akik már szaporodtak és termeltek, ezért kisebb saját veszteségként könyvelhetők el a harctéren, csakhogy éppen ezért ők már nem képesek a maximumot nyújtani, vagyis gyengébb harcértékűek a fronton.
Figyeljük meg, hogy az elhúzódó háborúkban egyre fiatalabb és egyre öregebb embereket vonnak be a hadműveletekbe, végül már a gyerekek és nők is harcolnak, vagyis a nagy és végső "honvédő" háborúban már minden sejt részt vesz maximális erővel. Ilyen például a láz, mint az általános mozgósítás szinonímája, amely erősen pusztító magára a szervezetre nézve is, hisz gyorsan eltüzeli a tartalékokat és kimeríti a rendszert.
Az a tény, hogy az orvostudományunk nem képes megbírkózni a betegségekkel, egyértelművé teszi az egész társadalom kollektív betegségét. Rengetegbe kerül a gyógyítás, mégis pénzhiánnyal küszködnek a kórházak és alacsony a rendszer hatásfoka. Inkább csak elszigetelt esetekben érnek el sikereket, s nem mondható általánosnak a gyógyulás a kórházakból távozó emberek között.
A nyugdíjkorhatár emelésével és a nyugdíjasok tervszerű kivégzésével (alacsony nyugdíj, drága gyógyszerek és megélhetés) ugyan lehet átcsoportosítani némi erőforrást, de ez is csak időleges haladékot ad a szervezetnek.

9.

Összességében elmondható, hogy minden szervezet a rendes működése során termel szemetet, hulladékot és szennyeződik, mocskolódik, elzajosodik információsan. Ha nem képes kezelni a hulladékot és a koszt, elszeparálódni tőle vagy újrahasznosítani azt, elõbb-utóbb túlszennyeződik és mérgezéses tüneteket fog produkálni mielőtt elpusztulna. Ez történik velünk most makro-szinten a Földön, ahogy az öregedő szervezetben is felhalmozódnak a salakanyagok (vese és epekő, húgysav a vérben, csontok meszesedése, izületi problémák, máj és agysejtpusztulás, légzési-nehézségek, bélbetegségek, idegrendszeri-problémák, mint a vezérlést pusztító Alzheimer kór, szklerózis multiplex és társai, stb.).
Az immunrendszer túlterhelődése annak összeomlásával jár. Ekkor nagyon felgyorsulnak a lepusztulási folyamatok, melyek halálhoz vezetnek. A mi dolgunk jelenleg az, hogy figyeljünk a társadalomban zajló túlterhelődési pontokra, amelyek kritikus helyzetbe kerülhetnek. Ilyen pl. az orvostudomány és a társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer. Ha ezek összeroppannak, akkor tudhatjuk, hogy nyakunkon a vég és jöhet az iszappakolás...

Baranyai László